Bucuresti - The Capital City

Romania in Pictures

Short History of Romania

”Megölni valakit pusztán nézetei vagy hovatartozása miatt, elfogathatatlan ... Nicolae Labiş, román költő szomorú esete ...”

A nagyreményü költő, Nicolae  Labiş, volt  az úttörője a Román Antikommunista Ellenállási Mozgalomnak. Ezért kellett meghalnia. A december 9-ről 10- ré virradó éjjelen, 1956-ban, elütötte egy villamos - a hivatalos verzió szerint. Valójában ez egy merénylet volt, a Szekuritáte részéről. A költő egészen december 21-ig életben volt a Floreasca Sürgősségi Kórházban.

Íratlan parancsok alapján, cinikus és áruló módon  megtervezve és végrehajtva, ezt a gyilkosságot még most, 50 év múltán sem lehetséges teljesen kivizsgálni. A dokumentumok meg lettek semmisítve vagy mikrofilmesítve, meghatározatlan időre elnyelték őket azok a  páncélszekrények amelyek a ”nemzeti érdek” mocskos titkait rejtegetik. Megölni egy égi ajándékokban bővelkedő, jövőbeli nagy költőt, ennek a földnek tiszta nedűjéből falánkságtól vezérelve, hirtelen hazugságba, borzalomba és a rabigába taszítva, amelyek biztosan hajthatatlanok, nem egy könnyű dolog: a nyomok, bármennyire is el vannak fedve, újra és újra a felszínre kerülnek és mint az ezotérikus mesékben, a fiatal vér kéri a megváltását.

A költő családja az elejétől fogva tudta az igazságot. A sürgősségi korház ágyán elmondta édesapjának és néhány közeli barátjának, hogy a villamos vagonjai közé lökték és, hogy ismerte a támadót. Aurel Covaci-nak diktált, egyetlen vallomása, december 10-én, aki Nicolae Labiş kívánságára jött, egy anonim, enyhe orosz akcentusú hang által hivatva (Maria Polevoi – táncosnő hangja, sz. 1919 Besszarábia), minden kétséget kizáróan azt a következtetést továbbítja amelynek alapján a kommunista doktrína könyörtelen ”Rubint csőrű madara” megbosszulta engedetlenségét és szétzúzta. Keserü iróniával bizakodik, hogy a griff utódai megtalálják a porban Nicolae Labiş nyomait, amely ”egy szép emlék marad.”

”Dacă există o ţară pe acest pământ, pe care-l iubesc cel mai tare, atunci aceasta este patria mea, Republica Centrafricană. În acelaşi timp mă gândesc cu mult drag şi la o altă ţară. Vorbesc despre România.

Îmi place această ţară, îmi place istoria, îmi place frumuseţea, îmi place diversitatea, românii, maghiarii, îmi place cultura, îmi place muzica, îmi plac locuitorii fără nici o diferenţă.”

Februarie 2012 - Bernard LECLERC Ambasador

_____________________________________________________

” S’il y a un pays que j’aime le plus au monde forcément c’est mon pays, le Centrafrique, toutefois mon cœur penche pour un autre pays, je veux parler de la Roumanie.

J’aime ce pays, j’aime son histoire, j’aime la beauté de ce pays, j’aime sa diversité hongro roumaine, j’aime sa culture, j’aime sa musique, j’aime son peuple  sans distinction.”

Février 2012 - Ambassadeur Bernard LECLERC

_____________________________________________________

”Ha létezik egy ország ezen a földön, amelyet a legjobban szeretek,  az egyértelműen a hazám, a Közép-Afrikai Köztársaság. Ugyanakkor egy másik országra is nagy szeretettel gondolok, mégpedig Romániára.

Szeretem ezt az országot, szeretem a történelmét, szeretem a szépségét, szeretem a sokféleségét, románokat, magyarokat, szeretem a kultúráját, szeretem a zenéjét, szeretem a lakóit mindenféle különbségtétel nélkül.”

2012 februárja - Bernard LECLERC Nagykövet

_____________________________________________________

”A ucide pe cineva din cauza apartenenţei sale este inacceptabil ... cazul trist al poetului român Nicolae Labiş ...”

Nicolae Labiş a fost iniţiatorul Mişcării de Rezistenţă anticomunistă în România. De aici avea să i se tragă moartea. În noaptea de 9 spre 10 decembrie 1956, a fost lovit de un tramvai – conform versiunii oficiale. În realitate a fost un atentat, pus la cale de Securitate şi executat la ordin. Poetul a supravieţuit până pe 21 decembrie, la Spitalul de Urgenţă Floreasca…

Perfid şi cinic construită şi dusă la îndeplinire din ordine nescrise, această crimă nu permite nici acum, la peste 50 de ani, o cercetare completă. Documentele au fost distruse sau microfilmate, au fost puse pe durată nelimitată în seifurile care ascund secrete murdare "de interes naţional". Să ucizi un viitor foarte mare poet al ţării, înzestrat cu daruri celeste, adăpându-se cu lăcomie din sevele pure ale acestui pământ, brusc dumerit asupra jugului, minciunii şi ororii, precis de neînduplecat, nu e un lucru simplu: urmele, oricât le-ai îngropa, ies mereu şi mereu la suprafaţă şi, ca în basmele ezoterice, sângele tânăr cere izbăvirea.

Familia poetului a ştiut adevărul de la început. Răpus pe patul de la Spitalul de Urgenţă, el le-a mărturisit tatălui său şi câtorva prieteni apropiaţi că a fost împins între vagoanele tramvaiului şi că-l cunoştea pe executant. Singura mărturisire, din zorii zilei de 10 decembrie, dictată lui Aurel Covaci, care fusese chemat la dorinţa lui Nicolae Labiş de o voce anonimă, cu un uşor accent rusesc (vocea Mariei Polevoi - dansatoare, n. 1919 în Basarabia), transmite concluzia cum nu se poate mai clară că necruţătoarea "Pasăre cu clonţ de rubin" a doctrinei comuniste s-a răzbunat pentru nesupunerea lui şi l-a strivit. Cu ironie amară trage speranţa că urmaşii pajurei vor găsi prin ţărână urmele poetului Nicolae Labiş, care "va rămâne o amintire frumoasă".